|
Témaindító hozzászólás
|
2011.01.06. 23:29 - |
Tradicionális csatatér, elég nagy ahhoz, hogy akár három-négy törzsnyi macska is itt verekedjen. A nem békés nézeteltéréseket is itt szokták lerendezni macska-macska ellen. |
[96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
- Hát... igazából... téged kerestelek... - Vallotta be Vadmancs kelletlenül. Örült, hogy újra látta a nőstényt. - Mien cirmos? - Elgondolkodik egy pillanatra - Mosolycsillag? Azóta nem... - mondatát félbeszakította, mikor Névtelen elkezdte bundáját tisztogatni. Játékosan, kölyökként tette társa orrára egyik mellső mancsát, és megpróbálta arrébb tolni. Valóban meglepte a helyzet egy kissé...*
- Ne mozduljak? - Néz kérdőn a másikra, hangjában az idegesség nem kerüli el a kis kandúr figyelmét. Mikor a nőstény hátrál, a keletkező helyre Vadmancs óvatosan belépett, elzárva ezzel az újonant jöttek és Névtelen közti nyitott teret. Nem fordult oda teljesen, az apróbb lépés ellenére igyekezett nem mozogni... ~ Hmm Felissa? Mennyivel jobban áll... ~ a gondolatra egy félmosoly jelent meg arcán, amit mikor észbekapott hamar le is rázott.*
- Ha Mosolycsillag az általatok cirminek titulált macs, fogalmam sincs. - Válaszolta óvatosan, de csöppet sem tisztelet teljesen. Szinte csak odavetette a mondatot. - Miután ő követte azt az albínó görényt , nem láttam! És akkor még legjobb tudomásom szerint élt. - Folytatta ugyan abban a stílusban, bár immár legalább szavati megválogatta. Az erőviszonyok még az ő dacos lelkét is meghátrálásra kényszerítették bizonyos mértékben. - Mit akartok tőle? És kik vagytok? Vagy... legalábbis mik.... - idegesség csillogott Vadmancs szemeiben. Marjánál már borzolódott a szőr, akarata ellenére. Izmai ugrásra készen feszültek. ~ Ha az erdő szegélyében tűntek elő, és csak így besétálnak a mezőre, talán ők se jönnének be a fák közé, ahogy ... Felissa..? sem. De addig vajon eljutok-e élve, ha gáz van? ~ Ezekkel a dögökkel előtte nem hülyeség, vagy ostobaság, hanem öngyilkosság lett volna leállni marakodni. És ezzel a kis ezüstös macska is tisztában volt...*
|
- A lehetőségek végtelenek. – Hallatszott a dorombolás – Keresel valakit?
*Kékvirág kilépett a magas fű közül, valószínűleg már régóta követte a fiatal macskát*
- Kérdezhetek valamit? – nyávogta a nőstény zavartan – a cirmos cica hogy élte túl, hogy meghalt?
*Hirtelen hátracsapja a füleit, majd Vadmancs mellé ugrik, és mosdatni kezdi*
- Nyugalom, ha lehet, ne is mozogj. – nyávogja halkan, idegesen, miközben az erdőből, és a rét füve közül kilép három Kékvirág formájú kandúr, és eléggé fenyegető módon körbeveszik őket.
- Az a kérdés, amit Felissa feltett, minket is érdekelne – nyávogta az, amelyik az erdőből jött elő. Legyél jó cica… Vadmancs, igaz? És magyarázd el. Akkor talán nem ölünk meg.
*Megnyalja a mancsát*
- Felissa… Húzz el innen a vérbe, jó? Egyáltalán nem vagyok kíváncsi a nyafogásodra. Mondjuk, szedjél ibolyát. Csak hogy legyen mit alulról szagolnia a barátodnak.
*Szemével követi a morogva elhátráló nőstényt, majd miután az idegesen vissza-visszanéző cicát elnyeli a fű, visszafordul Vadmancshoz*
- Szóval, a saját vérébe fojtott Cirminél tartottunk. Hogy csinálta, hogy utána mégis a saját lábán távozott?
* Farkával idegesen csapkod. Nem egy nyugodt macska benyomását kelti.* |
*Vadmancs óvatosan lépett ki az erdőből, mielőtt végleg a mezőre lépatt volna, gondosan szétnézett. Egy "régi" ismerőst keresett. Lábai mintha a múlt nyomait találták volna meg, ugyan azon az úton sétált be, mint legelősször. És ugyan ott állt meg, bár most a fű nem volt letaposott, hanem magasra és dúsan nőtt. Mintha csak az eget akarták volna elérni.
A kandúr leült. Felnézett az égre és komolyan fontolgatta, hogy kimondja a nevet. ~ Névtelen, barátom? ~ Még maga is kételkedett, hogy tényleg barátjának nevezheti-e a nőstényt, bár sok szempontból jutott ugyan arra a válaszra. Igen.
~Mit mondanék neki? Megint csak a segítsége kell, megint csak az kell amit tud? ~ Természetesen világos volt, hogy ezt nem teheti meg. A barátság nem csak egy oldalú dolog... Amennyiben persze tényleg erről van szó. A kölyök ugyanis nem tudhatta pontosan...
Egy hatalmas oroszlán alakú felhő úszott át szeme előtt. Felállt, és letaposott egykis területet magának, majd elfeküdt. Hasra fordulva süttette hátát a nappal, és érezte ahol sötétebb foltjai, csíkjai jobban elnyelik a meleget, mint a világosabb részek. Fejét melső mancsára tette, behunyta szemeit. A többi érzéke azonnal kiélesedett. Figyelmét megosztva gondolkozott tovább. ~ Ha egyátalán hajlandó lenne segíteni... Mit kérnék? Taníts meg megölni másokat? Hiszen ez pont ellentétbe áll vele. Ezt nem kérhetem. Megvédeni magamat? Ez meg szinte ugyan az csak kiforgatva. ~ Kékvirág szavai jutottak eszébe, ahogy arról beszél, hogy az erdei macskák milyenek. Nem akart ugyan azzá válni mint a többiek. De Vadmancs egyedül, tanulatlanul nem fog életben maradni ezekben az időkben, ezeken a területeken. Olykor érezte, hogy az álom szinte elnyomja. Rég nem aludt. Pihenni sem nagyon tudott. De ez a csatatér vajon tényleg erre a legalkalmasabb terület lenne?
Kelletlenül állt fel. Jól esett volna még egy kicsit, csak egy picit maradni, de nem akart. Szinte nyilvánvaló volt az is, hogy nem kérhet a nősténytől ilyen tanítást...
- Mást, és máskor talán... Oly sok lehetőség... - Suttogta maga elé, és utoljára felnézett az égre. Sűrű viharfelhőket látott gomolyogni messze, valahol régi törzse területén.
Lustán indult el az erdő felé, ügyesen kanyarogva a magas fűben, a legkisebb zajt keltve. Mielőtt elérte volna az erdő határát még visszanézett fekvőhelyére. A friss zöld fű már vissza is hajlott, és ismét a magasba nyújtózott. ~ Lám az idő változik... Vajon nekem lesz-e helyem a jövőben? ~ Ezután a gondolat után döbbent csak rá, mennyit változott. Hátat fordított, és ismét elindult.*
//Vadmancs el, hacsak nem történik vmi XD // |
Kékvirág érezhetően összerezzent a támadás miatt, leginkább annak váratlansága miatt. Arcán aggodalom futott át, ahogy a kandúr megérintette, de aztán pár pillanat múlva megnyugodott.
Ahogy Vadmancs eltűnt az erdőben, szemében mintha szomorúság villant volna meg. Aztán hirtelen rémülten kapta hátra a füllét, ahogy három idegen macska lépett ki mögötte a mező növényei között.
Pár pillanatig mintha szavak nélkül beszéltek volna, úgy nézték egymást, aztán az idegenek dorombolva hozzádörgölőztek, és a négy macska elindult végig az mezőn valahova.
// Kékvirág is el //
|
*Az erdő szélénél ő maga is megáll. Mikor Névtelen befejezte elköszönését, Vadmancs játékosan ugrott vissza, és támadta le a nőstény idegesen csapkodó farkát. Kecses ugrás után kevésbé kecses földetérés következett, de az áldozatot elkapta. Nincs mese, nincs menekülés. Mindezek után, még mielőtt társa megfordult volna, felpattant és a tőle telhető legnagyobb ugrással bevetődött az erdőbe. ~ Ide nem már csak nemjön utánnam, ha megsértettem vagy valami... ~
Még zölden csillogó szemeivel visszanézett a sötét árnyak közül, és miközben felkapaszkodott egy fára halkan suttogva mondta:*
- Viszlát, Névtelen, tudom úgyis találkozunk még. Ha nem így lenne, az túlontúl egyszerű lenne...
*Mikor felért egy alacsonyabban nőtt ágra megállt, csak árnyának körvonalai látszódtak. Mintha egy enyhe meghajlást produkált volna. Vadmancstól ez már dícséret, és tisztelet. Egy foka legalábbis. Feltéve, hogy a másik macska még látta. Majd a fák összeérő ágain cikázva eltűnt az erdő mélyében. A mezőt mindenhol erdő fogta körbe. Nem volt olyan ostoba, annyira makacs és kölyök, hogy egy egyértelmű tanácsot, amin az élete múlhat. Ezért használta most a fák lombozatát az ismeretlenbe vezető útul.
~De... ha körbe mindenhol erdő volt... Honnan jött Névtelen...?~*
//Vadmancs el// |
- Nem megyek be oda egyedül. – Jelentette ki a kék nőstény, hangjában megcsillanó félelemmel – Az erdő nem biztonságos. Az erdőben halálos vadállatok élnek.
*De azért pár lépést követi Vadmancsot, vibráló kíváncsisággal, de megtartva a távolságot, mintha magától az érintéstől félne*
- Mi baj a viselkedésemmel? Úgy viselkedek, mint egy házmacska, nem?
*Zavartan lehajtja a fejét, és a mancsait nézi*
- Nincs kilenc életetek. Tudom. Még annak sem, akit ti a vezéreteknek hívtatok. Ő is meghalt. Én mondtam nekik, hogy ez az egész hülyeség! Nekik is bele kell törődni, hogy halandóak. Mindenkinek el kell fogadni, hogy vannak korlátok, amiket soha-de-soha nem lehet átlépni.
*A hangja az érzelmek kavarodásáról árulkodik, és most már érezhetően kihallatszik belőle a félelem.*
- Nem tetszik az a név, hogy Névtelen. Túlságosan is igaz. De… Hagyjuk. Téged vár az erdőd.
*Megáll az erdő szélénél, és onnan figyeli a kandúrt*
- Menj. És vigyázz magadra, Villám törzsi Vadmancs. És próbálj meg vigyázni a többi macskára is.
|
*Elgondolkodva, némán állt még miután Kékvirág elmondta, hogy kéne neveznie. De mindezen után a "Névtelen"-t sokkal inkább tartotta a nőstényre illőnek... Így makacs fejével inkább így is fogja hívni ... Ezt könnyű volt eldöntenie. Így ha véletlen el is szólná magát, senki nem fogja tudni kire is gondol... Majd szépen, csendesen, végtelen nyugalommal válaszolt minden megjegyzésre, sorban*
- Nem. Nem hinném hogy Szél törzsi vagy. De nemis a kétlábúak dédelgetett kedvence. Jártam ott, és nem ismerlek még hallásról se. Pedig az ottani macskáknak gyors a nyelve. - a kis szomorúság, ami hangjába költözött ez eddigi két mondatra, most eltűnt. - Szerintem nemis idevalósi vagy. Bár én sem egészen, de te nem úgy... De igazából lényegtelen.
*Zöld szemét a magasba emelte. NYugodtan kémlelte az élénkkék eget. A felhőket elfújta a szél. Még nem válaszolt mindenre részletesen. De felállt, hátat fordított Névtelennek. Tett pár lépést. Mozdulataiból büszkeség, és életerő áradt. Visszanézett a nőstényre, majd fejével intett. ~ Nah, gyere te... csillagvirág... ~ És folytatta útját a környező erdő felé.*
-Nem tartom többre a halált, mint az életet - Mondta távolodva. - De mindkettőnek megvan a varázsa. Ez macskától függ... Én részemről még élni szeretnék, de a világ minden kincséért, ki nem hagynék egy kalandot. - Abban nem volt biztos, hogy Névtelen vele jön. Talán nem is érdekelte igazán. De abban biztos volt, hogy hallani fogja amit Vadmancs mond. - Ha egy ízletes kalandba az életem kerül, hát ha jól számolom még van hátra 6. Mindenesetre éltem már át annyit, ami egy öreg, kivénhedt harcosnak egy macskaöltő alatt nem adatik.
*Elgondolkodva állt meg, vagy talán csak várta, hogy Névtelen utánna jöjjön. *
-Nem tartalak sem ostobának, sem őrültnek. Bár a viselkedéseden határozottan változtatni kéne. - Nevetett először, kölyökként. - A neved pedig, ha számodra oly mindegy ... Névtelen lesz. Illik rád.
|
- Azt hiszed, szél törzsi vagyok. – jelentette ki a másik egy elgondolkodott pillanat után – Nem.
*Elindul, hogy magára hagyja, aztán hirtelen mégis visszafordul, ugyanazzal az idegesítő nyugodtsággal, amit mutatott, hirtelen kitöréseit leszámítva*
- Az erődötökbe olyan lények jöttek, akik ellen nincs esélyetek. A nagyobbik baj, hogy tetszik is nekik. Az egyetlen esélyetek a túlélésre, ha elmentek innen. Különben meg fognak gyilkolni titeket. De te sem fogsz hinni nekem.
*Megborzong, ahogy újra leül*
- A macskák annyira makacsok. Pedig sokkal jobb élni, mint büszkén meghalni, nem? Szerintem de.
*A kandúrra néz, szemében furcsa kíváncsisággal.*
- Szerinted sem stimmel velem valami, igaz?
*Megvillan a szeme, és egy alig látható pillanatra felborzolja a bundáját*
- Te is úgy gondolod, hogy Velem van a baj igaz?
*Mintha az előbbi kitörése nem is történt volna meg, lágyan dorombolva válaszolt*
- Ők Felissának hívnak, de te, szólíthatsz Kékvirágnak. Jobb is lenne, ha nem említenéd senkinek, hogy Felissa beszélt veled. Csak a ti érdeketekben. |
*Vadmancs zavartan nézte és hallgatta a nőstényt. Egyre inkább motoszkált a fejében valami, amit nem tudott kiverni belőle... De nem adott hangot gondolatainak. Mikor Névtelen ismét rápróbált ijeszteni, a kis hím hátrébb lépett és kimeresztett karmokkal vetette meg lábát. Farkát idegesen csóválta, szemei szikrákat szórtak. Nem az zavarta hogy nem tisztelte a legkevésbé se ez a valaki. Az se zavarta hogy lekezelően viselkedett vele. De azt, hogy semmibe vegye már nem hagyhatta... Legalábbis nem szó nélkül.*
-Vigyáz_nánk_?! Ve_lünk_? Mi ez a szerencsétlen játék amit űzöl, mért lennék kevésbé biztonságban itt, mint bármely másik semleges területen? Esetleg magának a szél törzsnek területein! - Mondata végeztével idegesen fújt... Bajszai a szinte folyamatos an égnek álltak, idegességet sugárzott minden porcikája. De egyre inkább lett kíváncsi. Talán már csa dacból válaszolt agresszívan az ugyan úgy viselkedő Névtelenre.*
-És nem. indok és magyarázatok nélkül, ameddig nem tudom legalábba a neved Névtelen, nem hallgatok senki fiára... vagy ... lányára... - Nyugodtan, hidegvérrel, egy felnőtt komolyságával mondta ki a nyilvánvalót. Hangján hallani lehetett apjának (akire már ő maga is csak töredékesen emlékszik) mély tónusát. Kellemes, lágyan simogató, de fájdalmas mikor arról van szó. Felengedett. Ellazította izmait. Tudta, hogy ha enyhíteni akar a helyzeten, neki kell elősször engednie. Ezzel ugyan részben kiszolgáltatja magát, de mivel számít a támadásra is nem veszít sokat helyzetéből.
Most, hogy bundája se állt égnek, a nap ismét megcsillant rajta. Átható zöld szeme újra élénk fényt kapott. Egy szót súgott szinte alig hallhatóan:*
-Kérlek...
|
- Hangtalanul? – vágott meglepett képet a nőstény, majd felemelte a mancsát, és újból letette, úgy hogy Vadmancs különösen érzékeny füle már meghallotta.
- Hangtalanul. – vigyorodott el zavartan – A „vadidegen macska” a helyes szó amit keresel.
*Elgondolkodva fürkészi a kandúr arcát*
- A nevem nem érdek… - Sóhajt – Hívj Felissa-nak. Vagy Kékvirágnak. Egyformán nem fogok rá hallgatni.
- Pedig jobb lenne, ha nem mászkálnál egyedül. Komoly veszélyben vagy. – picit megbillenti a fejét – Hangtalanul. Neked fogalmad sincs arról, hogy mi történhet veletek, igaz?
*Megvillan a szeme, és ingerülten felhúzza az ínyét*
- Komolyan jobb lenne, ha vigyáznátok egymásra, és ezt a dolgot rábíznátok arra, aki elég okos ahhoz, hogy megoldja.
*Lemondóan sóhajt*
- De ugye úgysem fogsz hallgatni rám? |
*A fogvillantásra maga Vadmancs is vérfagyasztó vicsorra húzta ajkait... Nem tudta hogy nek szólt-e vagy sem. De egyértelműen kiakarta fejezni, akármennyire is kölyök, nem játékszer. Agresszív védekezőállásba ált, bármikor ugrásra készen, miközben a nőstény körbejárta. Fejét mélyen lefeszítette mellkasára, fülét élesen lesunyta. Nem volt ígyére ez a szemle, de valahogy nem mert megmozdulni. Zavarta ugyan a a zaj teljes hiánya, de most, hogy elfogatda az idegen virágillatát bármikor felismerte volna...*
-Mit keresnék itt? Nem mindegy az neked? Ugyan úgy nem a Szél törzsé a terület, ahogy nem a villámé! - Válasza minden tiszteletet nélkülözött. - Nyugtod? Nyugtod?! Te akarsz nyugtot?! Nem utánnad mászkálnak hangtalanul teljesen vadidegen ... vadidegen... - Igazából nem bírta befejezni mondatát... Nem találta a megfelelő szót.
Mikor a nőstény behunyta a szemét, meszebb hátrált. Nem bízott ebben a macskában, és akármi is volt szavaiban az taszította. Pedig. Ameddig nyugalmat nem akart még esetleg... még talán kevésbé ellenszenves is lehetett volna. De így... Így Vadmancs úgy érezte meg akarják kötni...*
-Dehogy megyek! Csak most jöttem! És hidd el... elég sok bajba kerültem már eleddig ahhoz, hogy tudjak vigyázni magamra. Inkább áruld el a neved. Legalább ennyi illem legyen benned... - amikor korábbi bajairól beszélt, hangja elhalkult, majd az idegen nevének megkérdezése közben hangjában ismét a kölyök.gunyor bújkált*
|
*A nőstény arcán kedves mosoly jelent meg, és egy pillanatra megmozdult, hogy összeérintse az orrát a növendékkel, de hirtelen megtorpant, és fogait kivillantva arrébb kapta a fejét. Hirtelen megindult, és érdeklődve körbejárta a növendéket, mintha csak egy érdekes kavicsot tanulmányozna, miközben Vadmancsba belehatol a felismerés, hogy nem halja, ahogy idegen nőstény járkál*
- Te abba a vihar, vagy villám törzsbe tartozol. – a hangja elárulta kijelentés volt, nem kérdés – mit keresel itt? Ez biztos, hogy nem a ti területetek.
*A nőstény hangján hallatszott, megpróbál szigorú lenni, de az csak próba*.
- Komolyan, miért kell nektek mindig ott lenni, ahol nem kellene? Hát már soha nem lesz nyugtom tőletek?
*Behunyja a szemét*
- Menj inkább haza, jó? És próbálj meg minél beljebb maradni a területetekben, csak hogy ne kerülj bajba, hátha megtudom győzni őket, hogy ez nem is annyira jó hely. |
*A hang hatására hirtelen fordult meg, mozdulatának hevességét még farka sem tudta egészen kiegyensúlyozni. Vadmancs megingott egy pillanatra, majd messzebb ugrott a veszélyesen közel ülő nősténytől. ~Mia?! Kia?! Micsi?!~ A gondolatok csak úgy cikáztak fejében, szeme kérdőn csillogott. Nem értette... Ha utánnajött, és követte ez az idegen, akkor most mért fedte fel magát?*
-Egyedül vagyok... Ki vagy és mit akarsz tőlem? - Agresszív kérdésében szinte zsongott a szabadságvágy... ~Oda megyek, ahova akarok... Egy kis nőstény nem fog megállítani.!~ Vadmancs persze tévesen mérte fel az előtte ülő macska korát. És szándékait is minden valószínűség szerint. A felismerés, hogy mért nem érezte szagát az idegennek, csak a fű zizzenését hallotta éles pengeként vágott belé. ~Virág! A szagát elnyomja a virágillat! De nem... ez Ő. A szaga... ~ Értetlenül nyújtotta fajtársa felé a nyakát, izgatottan szimatolva. Minden rezdülésre figyelt.
Szeme sarkából azt is látta ahogy a nőstény bajszába belekapott a szél. Ekkor megrezzent kicsit ő maga is. Azt hitte valami történni fog.
Így állt, bizalmatlanul a nőstény mellett, nyomasztó óráknak tűnő másodpercekig*
|
- Nem kellene itt lenned – nyávogta egy hang mögötte – egyáltalán nem kellene egyikkőtöknek sem itt lenni.
*Egy karcsú, kékszínű nőstény lép ki mögötte hangtalanul a növények között*
- Nem vagytok biztonságban, és én kevés vagyok, hogy megállítsam őket. Egyszerűbb lenne, ha elmennetek az erdőből.
*Teljesen nyugodtan leül mosakodni*
//Vadmancs még soha nem látta ezt a macskát. Furcsa virágillata van. De nem szél törzsi. //
|
*A környező fák között bolyongva,Vadmancs egy hatalmas mezőt látott meg. Elindult felé, majd hirtelen cövekelt le, mikor vér szagát hozta felé a kora tavaszi szél. Érzékei rögtön föléledtek, fülei körberadaroztak, orra pedig az életnedv mögötti szagokat kérdezgette szüntelen.
Idegesen tett egy lépést a nyílt tér felé. ~Talán nem a nyílt terepen kéne kóborolnom...~ Gondolatát be sem fejezte, már a mező magas növényzetében gázolt. Érdeklődve emelte magasba orrát. Nem tudta igazán honnan jött a vér szaga... Lehet hogy nem is innen...
Egy letaposott területre ért kb a terület közepén. Még frissek voltak a nyomok. Legalábbis annak tűntek. Tépett fű, karomnyomokkal díszített föld. De mindez keményre száradt... ~Mégse mostani... talán három napos... vagy több.~ szimatolta körbe az eseményekről tanúskodó teret.
Bár a tavaszi nap nem sütött még úgy, mint múlt nyáron, de már érezni lehetett erejét. Vadmancs önfeledten dőlt el a puha növényzetbe, egész testét süttette,melegíttette. Csillogó bundája légzése ritmusára emelkedett és süllyedt... Olyan egyszerűnek tőnt minden. De az idilli pillanatból a fű zizegése zökkentette ki.
Lelapult. Szagolt, fülelt. Tisztában volt vele hogy ha már látja az ismeretlent, akkor ő van hátrányban... Be akarta azonosítani legalább azt, merről jöhet. De semmi. Szokatlan lépésre szánta el magát.*
- Ki vagy és mit akarsz itt?! - Kérdezte mérgesen a semmibe, remélve hamarosan választ is kap...*
|
Tradicionális csatatér, elég nagy ahhoz, hogy akár három-négy törzsnyi macska is itt verekedjen. A nem békés nézeteltéréseket is itt szokták lerendezni macska-macska ellen. |
[96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
