|
Témaindító hozzászólás
|
2011.01.06. 23:21 - |
Famászásra, napozásra. Az élet vidám oldala. És a lombok között el is lehet bújni személyes beszélgetésekhez. |
[13-1]
|
*Kékvirág felnevetett, furcsán, feszülten, ahogy Vadmancs leért a földre*
- Meg is ölhettelek volna. A mező az én területem, tudod? És ahogy látom a dolgaitokat, nálatok szokás megölni azt, aki nem fogadja el a terület igényeteket, meg úgy amúgy is, nem tartjátok sokra egymás életét. Azt hiszem, nekem is így kellene tennem.
*Egyetlen hirtelen ugrással Vadmancs előtt termett, és fülét hátracsapva megindul, majd hirtelen megmerevedik, megrázza a fejét, és leül, majd oldalra billenti a fejét*
- Nem bántottál meg. Felidegesíteni felidegesítettél, de szerintem, nem is tudod mivel. Nem vagyok megbántható, legalábbis biztos nem tud megbántani egy önmagát felnőttnek gondoló kölyök.
*Hirtelen meghemperedik a földön, végtelen gondtalanságot sugallva*
- Amúgy, döntöttek. Rajtatok, a viselkedéseteken múlik, hogy maradhattok-e az erdőben. Egyelőre nem sok esélyetek van, de… A vad macskákért úgysem kár. Nincs gazdátok, nincs senki, aki akár csak egy könnyet is ejtene értetek.
*Abbahagyja a fekvést, felkell, megfordul, és elindul arrafelé amerről érkezet, majd pár méter után visszafordul, és megszólal*
- Egyébként, nekem kell elnézést kérnem. Azt hittem te másmilyen vagy. Tévedtem. Bocsáss meg ezért.
*Megfordul, és szép lassan elsétál*
//Amennyiben nem történik valami ^_^° / |
- Nem, nem ez lett volna a megválaszolatlan kérdés de nem is baj.
* Szeme szomorkásan nézett a nőstényre. ~ Ha csak az kéne, amit tud, könnyedén visszamehetnék a tetemhez, és kideríthetném magam... De ... akkor minek is hívtam? Talán... áhh! ~ Nem merte volna elhinni... De szemében a szomorúság mellett megjelent az indulat is. Vadmancs dühös volt magára, dühös, amiért ostobán viselkedett egy ostoba helyzetben. Amit mellesleg ő maga idézett elő... *
-Noss... lehet, hogy... kedvellek. De valyon van-e okom kedvelni olyat, aki az első találkozás alatt végig lekezelően bánt velem? Hát végülis,... A kérdésekért ne haragudj. Csak ahányszor megszólalsz, minden hangod egy új kételyt ébreszt, amit sajnos (mert ilyen a természetem) a leghamarabb szeretnék kideríteni. Mostis... annyi kérdés, de nem akarlak jobban megbántani. Mert úgylátom megtettem. Ha megbántható vagy egyátalán. - Nyávogta, de az utolsó mondat kétélűsége méginkább zavarba hozta. Nem úgy gondolta, nem úgy szánta... De ezt, hacsak a nőstény nem olvas gondolataiban, nem tudhatta... Talán tartásából... De onnan is nehezen.
Ingerülten ugrott le az ágról, zavartan*
-Noss... ne haragudj! Viszlát... - Sutvadbva minden intelmet, amellyel védelmezője (eddig legalábbi úgy tűnt) ellátta , indult meg valamerre. Mindegy merre... Csak el onnan... A nap közben teljesen lement, átadva nappali világát a sötétnek és a Hold megnyugtató, bársonyos fényének éjszakára...*
//Vadmancs el, amennyiben nem történik vmi :D //
 |
- Feltételezem, hatalomvágy, ami miatt tette. – nyávogta Kékvirág – ha erre a meg nem válaszolt kérdésre gondolsz. Ha arra, hogy ki ölte meg Hermelinbundást, szerintem a fehér kandúr volt. Úgy tűnt, neki a ölés valami hobby.
*Furcsán elmosolyodik*
- Reméltem azért hívtál, mert… - elhallgat megrázva a fejét – mindegy. Valami miatt azt hittem, kedvelsz. De neked is csak arra van szükséged, amit tudok.
*Kivillantja a fogait*
- De legyen. A mezőre nem egyedül mentem be. Elkísértek, mert tudják, hogy nem vagyok képes egyedül bemenni a fák közé. Az meg hogy halkabb vagyok nálatok… Születési rendellenesség, ha egyáltalán érted az mit jelent.
*Lehajtja a fejét*
- És ha arra gondolsz, hogy mitől félnek… Attól hogy megtalálják őket.
|
*Lemondóan sóhajt, majd elkapja zöld szemeit a látóhatártól. Névtelenre néz, szinte bele... néz...*
-Igazából lehet hogy nem fontos... Igazából valószínű, hogy csak kíváncsi vagyok... Végzetesen kíváncsi. Abban szerintem egyetértünk, hogy ez nem az átlagos kölykök ismerkedése a világgal... - Furcsán, kérdőn oldalradönti fejét. - Amúgy fogalmam sincs, mért "hívtalak". Semmi okom nem volt rá. De egy kérdésre még nem feleltél.. Még egy egyszerű nemmel sem. - A levegő megfagyni vélt egy pillanatra, a mondat ismét megsűrítette a levegőt. Vadmancs minden fiatalsága egyetlen, ilyen oldalradöntött fejű, féloldalas mosolyba verődött... - Azt azonban elárulhatnád, hogy mozogz ilyen halkan, hogy még az én érzékeny füleim sem hallanak semmi neszt. És ne gyere azzal, hogy nagyra tartom a képességeimet. Valahogy nem egészen természetesen tűnsz fel, és tűnsz le. A csatatéren is... Az egész mezőt erdő vonta körbe, te pedig egy tapodtat se jöttél volna közelebb. Szinte ragacsos félelemmel, óvással intettél hogy bemenjek... De honnan jöttél? És most? Közel, stávol nincs semmi a terepen, ami elfedné jöttöd... - Lett volna még kérdése. Végtelen. Ezek kuszasága kihatott egész testére, sugárzott belőle. Mégis egyelőre megállta,hogy újabb tényeket és feltételezéseket zúdítson Névtelenre. ~Névtelenke Hangtalanka is lenne?~ Viccelt magában...*
|
- A táborotokban este. – nyávogta Kékvirág zavartan – de ez most miért fontos? Mármint a fehér nőstényt. A kölyköt ott fent a szikláknál, a barlang előtt. Ahol a többi macska is volt. Azt hiszem azok szél törzsiek voltak. Meg jött egy másik macska is. Veszekedtek, azt hiszem. Nem hallottam őket, nagyon messze voltak. Aztán megölte a kölyköt is, és a többi hagyta.
*Megcsóválja a fejét (macskától eléggé természetellenesen)*
- De hogy miért csinálta? Gondolom ez valami erdei macska dolog. De biztos, hogy egyiket sem ette meg. |
*Lemondó sóhajjal fordult meg, és ugrott vissza a fára... Habár csak egy tanácsát fogadta mge névtelennek, úgyérezte már többször kerülte ki a halált... Vagy talán csak a szerencse játszott vele ismét könyed tréfát. De mindenesetre nem akart kockáztatni.*
- mikor, és hol ölte meg? És ... nem sejted véletlen miért? Hatalom, önzés, félelem... tudás, intrika? - Vadmancs idegesen pillantott a távolba... a nap szinte már telfesen lement, csak az alkony fényei nyalogatták már a vidéket. Vörösre festve. Szinte vér vörösre... - Ha nem te magyarázod el, vagy csak szórsz el egy kis morzsát, (amiből elindulhatnék valamerre... azt ugyanis nem te árulnád el,) akkor amúgy is rövidéletű leszek... Valamit csak tudsz segíteni a helyzeten, annélkül hogy életek vesszenek, jelen esetben az enyém... érte... - Reménytelin fénylett a szeme. Az élniakarás szikrája nem halványult a nap eltűnésével... Az idegesség ott bújkált tartásában, a bizalom pedig szavaiban. Bár továbbra is mélyen átértékelt magában minden tanácsot, hiszen egy rejtett célzásra nem akart kútba ugrani, de sokkal figyelmesebben hallgatta Névtelent, mint korábban Hársfabundást*
|
- Én visszamennék – nyávogta Kékvirág aggodalmas hangon – Mármint a fára.
*Zavartan körülnéz*
- A fehér kandúr. Aki a te törzsedben ért a növényekhez... Picit. Megölte a fehér nőstényt, akinek állítólag kilenc élete volt. De nem volt. Tudod, amelyik aztán azzal a fiatal macskával ment át a Szél Törzshöz. Amelyik aztán megölte a kölyköt is.
*Zavartan mosakodni kezd*
- A másik kérdés. Inkább nem magyaráznám el, mert akkor meg kellene, hogy öljelek. Komolyan. |
*Izgatottan, ingerülten ugrott le a fa ágáról, közvetlen Névtelen elé. Szinte egy érintésre.*
-Mit tett a fehér kandúr? Mi történt pontosan? Igaz, hogy megöljük... azaz megölik egymást, de egy árnyéktörzsivel nem olyan egyszerű végezni... - Az ismerős szag emléke a tetem körül felsejlett emlékezetében, de nem merte összekötni a kettőt. Bár megfordult fejében a lehetőség, De nem volt oka és joga az orvosmacskát vádolni... Az, hogy Hársfabundás körül gyanúsan gyűltek a nyomok, kísértetisesn hasonlított magának Vadmancsnak a korábbi helyzetéhez... Nem akart ok nélkül, félreértésből mást vádolni.*
-Azt is elmondhatnád, kik azok az ők, és mitől félnek, mert nagyon megköszönném. De kérlek, előbb a fehér kandúrról mesélj...- Közvetlen közelről nézett Kékvirágra, a Névtelenre, érdeklődő kifejezéssel. Szinte érezte a feszültséget, melyet közelsége kelett, de komolyságot akart mutatni. Vadmancs nem akarta, hogy a nőstény ismét csak tehetetlen, apró, gyenge kölyöknek tartsa...*
|
*Kékvirág leült a fa alá, és onnan figyelt felfele a kandúrra*
- Hermelinbundás? Az ki? – Nyávogta, mint aki komolyan a kutat az emlékezetében – Nem tudok arról, hogy bárkit megöltek volna. Félreérted. Ők nem vadállatok. Csak félnek. A vörös macska a folyónál… Azt hitték, komolyan gondolja, hogy rájuk támad. Ők nem rosszak, csak… Néha elveszik a fejüket.
- De, nem értem, hogy miért számit az a „Hermelinbundás”. Ő is egy macska, nem? És ti erdei macskák megölitek egymást, nem? Ahogy az a fehér kandúr is csinálta. |
*Vadmancs boldogan mosolyodott el... Hát, igazából csak sutyorgott magában... De kit akar átverni?*
-Igazából nem... De jólesik, hogy mégis eljöttél. Tudom, nem illik "szakmai titkokat" kérdeznem tőled, de biztos vagyok benne, hogy te tudod, ki vagy mi ölte meg Hermelinbundást... Elmondanád? Ha arra kérsz, megtartom magamnak, de szeretném tudni mi _az_ ami ott kint csak ránk les... - Távolba révedő tekintetét barátságosan fordította Névtelenre.* - És amúgy, köszönöm...
|
- Komolyan azt hiszed, hogy ha hívsz, megjelenek, mint valami idomított macska? – Hallatszott egy ismerős nyávogás a fa alól.
- Hát nem igazán. De… Most már itt vagyok.
*Kékvirág felnézett a fára a kandúrra*
|
*A kisebb mérető fejmosást követően, amit Vadmnacs Hársfabundástól kapott, csöndesen barangolt a villámtörzs területein. Bár a vezérré vált macskának szavai nem izgatták, volt olyan óvatos hogy megfogadja a tanácsot, melyet immár ketten is adtak neki. "Maradj a Villám birtokain!"
Egy magyányos fát látott meg a pusztában. Egy táncos légies mozdulataival közelítette meg. Könnyedén kapaszkodott fel az alsóbb ágakra. Aztán ott, ahol még nem nőtt levél meg is ált... Csöndesen ücsörögve nézte a naplementét miközben visszaemlékezett az eseményekre. Sokminden kavargott fejében... Átértékelve álláspontját az egészben, egy nevet suttogott a bús, száraz szélbe... Vajon meghallja a gazdája? És ha igen... vajon törődik-e vele?*
|
Famászásra, napozásra. Az élet vidám oldala. És a lombok között el is lehet bújni személyes beszélgetésekhez. |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
