|
Témaindító hozzászólás
|
2011.01.06. 23:31 - |
Gyönyörű kilátás, és halálos veszély. Kell ennél több egy igazán vagány macskának? |
[11-1]
A orvosmacska rémülten ismerte fel a vele szemben levő borzot. Kissé kopottas bundájú, öreg példány lehetett, talán már a szeme sem volt a régi. De mégis borz volt, gyilkos vadállat, így a macska, aki azért nem volt se bátor, sem igazi harcos, egy lépést hátrált, ahelyett, hogy mellette probált volna elszaladni. Ez a mozdulat végzetes volt, döbbent rá, ahogy hirtelen megfordult a föld, és az ég, és zuhant lefelé.
Mintha csak egy külső szemlélő lenne, úgy érzékelte, ahogy a pici test, aki ő volt, ide oda csapodig a szikláknak, majd a zuhanás véget ért.
Odalent, puha, már-már kellemes bódultsággal feküdt a földön, ahogy meghallotta, hogy minden borzok nagyapja csörtet lefele utána, kiszögelésről kiszögelésre, a vér szagát követve. Sajnos, úgy tűnt, a szaglása még jó volt.
A macska, bár érezte, egyáltalán nincs jó, feltápászkodott, az életösztönnek engedelmeskedve, és futni kezdett. Már ha futásnak hívhatjuk azt a szánalmas bukdácsolást, amit bemutatott. De a mögötte csörtető vadállat sem volt túl gyors, így a kandúr még előtte elérte az a fát, ami nem messze zöldellt, és keservesen, de felkapaszkodott rá.
A borzok nem tudnak fára mászni, így Gyorskarom átmenetileg biztonságban tudta magát, de most, hogy volt ideje, tapasztalt orvosmacskaként tudta: A percei meg vannak számlálva. Ezt a zuhanást egy nála fiatalabb macska sem élte volna túl, és lassan a adrenalin jótékony hatása is kezdett elmúlni, és egyre jobban érezte a egész testében lüktető fájdalmat.
Hirtelen döntött. Jobb harcos macskák nyomát követve harcban odaveszni, mint elgázolt házimacskák szánalmas sorsát követve, magányosan elvérezni. Leugrott hát a fáról, a borz elé, és bár ez inkább leesés volt, egy pillanatra érezte harcos ősei éneket a fülében, ahogy csatára hívják a ősi macskákat.
Aztán csak egy vérvörös villanás, és vége volt. Az orvosmacska még egyszer, utoljára visszanézett a borzra, aki öregsége ellenére mégis ebédhez jutott, majd a földi dolgokkal már nem törődve, elindult a csillagok közé, követve a régi macskák hívását.
|
 Meg kell hagyni, a kandúr kicsit elkóricált a barlangtól, de orra ide vezette, remélve, hogy itt találhat megfelelő növényeket ahhoz, hogy macskatársait majd új erőre keltse. Mancsa hol kőbe botlott, hol a kiszáradt földbe.
~ Nincs messze innen a szírt... ~ Jegyezte meg magában elgondolkodva, majd egy darabig csak állt és nézett magaelé, majd ellenkező irányba indult, egyenesen a szírt felé. A földet lassanként felváltotta a sziklás talaj, amin óvatosan kellett lépkednie, nehogy kitörje a lábát. A fák körülötte eltűntek, s elé tárult az erdőnek a látványa. Fákkal, rétekkel és folyókkal mind egybevetve. Megkereste szemével a sajét törzse területét és elmosolyodott magában.
~ Ha vége lesz ennek az egésznek, egyszer el fogom ide hozni Mosolycsillagot! Lefogadom, hogy nagyon tetszene neki ez a hely. ~ gondolta magában elégedetten, majd a hűvös levegőből szippantott egy mélyet. Az orrába valami idegen illat került. Nem növény, nem macska... Azonosítgatta magában az illatot, majd egy lépést hallott. Ijedten fordult hátra és találta szembe magát egy éhes állattal... |
*Vadmancs csöppet sem lepődött meg... Ó ő bárkinél jobban tudta mért is lett az a sorsa, ami... Legalábbis a Villámtörzsieknél jobban.*
- Vigyázz a nyelvedre ostoba, mert ismerem a villámterületet, bármikor eljutok a táborig... Kitalálhatod, kit fogok a "legjobb barátaim" közül keresni! -vetette oda könnyedén, maly hogy segítse mondanivalója felfogását hozzátette- Téged, és mint gondolom neked is nyilvánvaló, akkor aztán nemcsak a vezérhelyettesi posztodnak lőttek, de valószínű téged is kitagadnak!
*Fölényesen fordyított hátnak a mélységnek, és magabiztosan, szinte peckesen ment el Gyorsfarok előtt. Annyi mindent mondott volna még. ~ De mind fölösleges lenne... Csak időpocséklás... ~
Még rámosolygott a másik növendékre, mintegy búcsúzóul, és könnyed ugrásokkal eltűnt az erdőben. Nem haladt túl gyorsan, ha valaki megakarná állítani, vagy csak követné, bármikior utolérhetné...* |
- Vadmancs,te vagy az?! Nos hát akkor gyere szépen Gyémántmancs,megnézzük
hogyan van Smargdszem.- *Vadmanccsal nem is foglalkozott,csak utólag ennyit vetett
neki oda:* - Te már soha nem jöhetsz vissza a törzs területére Vadmancs!
A legjobb az lenne ha elmennél jó messzire!Nem rajtunk múlik.Felelősek már nem
vagyunk érted!- *látta a növendékek megszeppent arcát,főleg Gyémántmancsét.*
// fojt. Villám törzs tábora,orvosmacska menedéke. // |
-Sziasztok! A rossz gondolatok elterelése képpen mit szólnátok egy kis kiruccanáshoz
az Elhagyatott tanyánál?- |
*Vadmancs a legkevésbé sem rezdült meg erre a hírre. Ellenben merőn nézte a nőstény reakcióit. ~ Hát... Nem fogta magát vissza az a görény... ~
Könnyedén sétált a szirt széléhez... Nem gondolta, hogy Gyémántmancs veszélyes lenne rá. Igen... már emlékezett rá... Régebben egy törzs tagjai voltak. Szenvtelenül kérdezett vissza, szinte eltérve a témától, ám hangja bár magabiztos volt, szomorúan csengett.*
-Szerinted milyen magasan vagyunk? - Kérdezte kétértelműen, szinte utalva rá mire gondol valójában.
Hátsó lábaira támaszkodott, és mint rgen, ismét lenézett a mélybe. Ám a várva várt izgalom nem jött. Csak a kételyek maradtak, azok is homályosan. ~ Vajon... ? ~ Elhessegette gondolatait, és élvezte a tavaszi szelet.* |
-Azért jöttem később,mert Hársfabundás beszédénél nekem is ott kellett lennem.
Mosolycsillag azt mondta neki,hogy Holdbundás az ő kölyke volt,és direkt ölte meg,de
megbánta.Idézem a szavait: Hermelinbundás haláláért Vadmancs a felelős!
Erre Hársfabundás azt mondta: Vadmancsot számüzetem a törzsből,Hermelinbundás megölése
miatt! Szóljatok az Árnyék törzsieknek,hogy az élete,halála már nem a mi dolgunk.
~ Nem tudom,hogy lesz tovább.Mi fog történni a barátommal.~
*Miközben beszélt,szíve annyira dobogott barátja sorsa miatt,hogy majd kiugrott a helyéről.* |
*Meglepődve ugrott fel, mikor maga mögött meghallotta egy másik macska hangját. Rögtön kiszállt minden aggodalom a fejéből, és egy pillanatra csak a másikra figyelt... ismerősnek találta, de nem emlékezett rá teljesen.*
-Noss igen.. gondolom, helló... Mit szeretnél, gyöngyszem? - Dorombolta érdeklődőn, csak hogy elterelje a figyelmet eddigi bús önmagáról.
Érdeklődve vette szemügyre a nőstényt, és könnyedén rájött, ő is növendék még. Mikor szemeibe nézet, elkapta tekintetét és az eget kezdte fürkészni. Kivételes színészi tehetséggel...* |
-Szia Vadmancs! Bocsáss meg,hogy késtem!- *szólt oda Vadmancsnak*
-Min gondolkodsz éppen?- *látta a másik növendék búslakodó arckifejezését.* |
*Vadmancs nesztelenül hatolt át az erdőn és ismét elhagyta törzsének területeit... Mielőtt ismét a csatatérre tévedt volna, megállt egy pillanatra a Szirt környékén. Rég látta már a csodálatos kilátást, az alant elterülő fákat, rég érezte ahogy az adrenalin vérét száguldásra ösztönzi, mikor a magaslat felé hajol.
Bár hiányolta a régi érzéseket, tisztában volt vele, hogy azok elszálltak fiatal korával eggyütt. És azzal is számolt, hogy mennyire ellenséges időkben él. Nem lett volna túl bölcs, ha a szirt szélén védtelenül állt volna. Így csak a növények takarásából bámult ki. ~ Vajon Hársfabundás kitagadott már? ~ Sejtette, hogy a szél törzsének vezére felbukkanásával felpörgette az idő kerekét, ám azt nem tudta menyire gyors a változás, amit a nőstény ezzel Vadmancs életében okozott.
Most nemis annyira a kihívások, sokkal inkább a gondolatok sziklája volt ez a hely. Nem tudta, visszamerjen-e még menni törzsének területeire, de abban sem volt már biztos, hogy megkeresi az egyetlen macskát, aki eddig segített neki. Érzelmei annyira ellentétesek voltak bizonyos témákban, és még az észérvek is annyira kétirányba húztak, hogy nem tudott dönteni.
Lehangolt emélkedésében Vadmancs még éles érzékeivel sem vette észre az utánna óvakodó nőstényt...* |
Gyönyörű kilátás, és halálos veszély. Kell ennél több egy igazán vagány macskának? |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Meg kell hagyni, a kandúr kicsit elkóricált a barlangtól, de orra ide vezette, remélve, hogy itt találhat megfelelő növényeket ahhoz, hogy macskatársait majd új erőre keltse. Mancsa hol kőbe botlott, hol a kiszáradt földbe.
